Szeretlek

Szerelmes vagyok. Furcsa, de igaz. Életemben másodszor fordul elő ilyesmi velem, de amit most érzek, az még is más...
Érettebb lettem mióta egy alak frontális ütközést hajtott végre az én védtelen és az ő páncélozott szívével. Nem tudom már, ki is volt a hibás. Ő jött belém, amikor én elbambultam és szabálytalankodtam. Az más, hogy ő, mintha mi se történt volna, egyszerűen továbbhajtott, én pedig törött autóval, magányosan próbáltam észhez térni az árokból. Mikor végre sikerült kimásznom az út szélére, egészen beesteledett. Igyekeztem stoppolni, néha futottam is néhány kocsi mellett, de ők csak lelassítottak, majd továbbhajtottak. Éppen kezdtem feleadni a dolgot, amikor valaki észrevett és fékezett. Gyanútlanul közelítettem meg az illetőt, de félelmem hamar elmúlt, mikor rájöttem, hogy ismerjük egymást. Együtt jártunk autó vezetést tanulni. Kék szeme megcsillant a sötétben, éreztem, hogy végre biztonságban leszek. Autója ütött-kopott volt, akár az enyém, kiderült, hogy mindig magának javította meg. Sokat beszélt hozzám, hangja megnyugtatott, és többször megnevettetett. Megnézte gyenge, törött autómat. Nem telt bele egy óra, ő már végzett is vele. Adott egy kötelet, amit a lökhárítóra erősítettünk, ő pedig a saját autójára. Kihúzott. Idejét nem sajnálva felajánlotta, hogy haza vontat. Ehhez a saját járgányomban kellett ülnöm. Az idő, amíg nem nézhettem vadító kék szemébe, lassan telt... úgy vártam a megérkezést, mint valami ünnepet. És eljött. Azóta rendszeresen utazunk együtt, hiszen mikor haza értem, velem maradt. Reggelre össze rakta kettőnk autóját, így egy megviselt, de erős kocsival járunk azóta mindenhova, együtt.
Azt hiszem, szeretem. Lelkileg és érzelmileg is ott az a kötél kettőnk között, amikor nem is láthatom. Ez a vonzalom. Aggódom érte, mert ő vele vagyok teljes. Nélküle csak egy roncs vagyok...