A felismerés

Amint az a bizonyos rágógumi szétdurrant a számban, úgy ugrott be az a fura ötlet, hogy nehéz lelkemet papíron kiöntsem. Mint amikor felkapcsolják az ember fejében azt a bizonyos energiatakarékos kis égőt, úgy pattant el bennem ez, a reménynek utolsó szikrája. Világgá mentnek hitt múzsám, a déli szél húzta ki az oldózsinórt fejemben, hogy egyszerre gyúljon bennem világosság, és pukkadjon ki az a nyavalyás stresszlevezetőként szolgáló rágóbuborék, mindezt úgy, hogy jó erősen beviharzott a fürdőszoba ablakán hozva magával langyos leheletét. Éppen akkor végeztem a zuhanyzással és a tükörbe meredve jártattam az agyam rajta, rajtam, azon amit csinálok, a jogaimon, és a többi... Először észre sem vettem, csak lassacskán kezdtem felfogni. Meggyötört voltam, és olyan néma, mint a hal, ki csak tátog, mert ugye még rágja azt a finom rágót, pedig ez korántsem jellemző rám. Nem is értettem, mi lehet velem, hisz még fiúért sem sírtam soha. Csak a konfliktust nem bírtam, akkor eltört bennem a mécses, de most még annyi se. Csak az a nyavalyás levelezés, bár ne kezdtem volna neki... Csak az árthatott meg így a lelkemnek... Pedig nem vagyok egy anyámasszony katonája, sem Borsószem királykisasszony, de nagyon szúrt odabenn annak az internetes beszélgetésnek tüskéje. Kedves olvasó, nem fogok neked össze vissza hablatyolni, inkább elmesélem az elejétől. Nyugi, nem lesz hosszú, nem fogsz elkésni! Értsd meg, hogy valakinek meg kell hallgatnia, el kell olvasnia. Mindjárt mondom miért. Nagy sóhajtás, és olvashatod: Író akarok lenni! Mióta az eszemet tudom. Egy kamasz lány vagyok, tele vágyakkal. Egyenlőre blogot vezetek, egy fantasztikumokkal megáldott történetről. Kicsit rózsaszínben látom a világot, és kissé egoista is vagyok, de megértő tudok lenni. Könnyen felismerem egy embernek miféle bánata van, és hogyan segíthetek neki. Néhányan állítják, hogy ha valaki szomorúan jön hozzám, fél óra után mosolyogva megy el. Ez nem tudom, milyen szinten igaz, vagy hamis, mindenesetre az embernek kellemes, jóleső érzés. Régóta tisztelem a szeleket, így lett a múzsám Déli. Ő bölcs, bátor, erős és gyengéd. Kissé hallgatag, de ha írok, ő szól belőlem, ő nyomkodja a klaviatúrát és ő teszi tele a szövegeinket elgépelésekkel. Persze, ez utóbbi legtöbbször csak akkor fordul elő, ha fáradt vagyok és nehéz a kezemet mozgatni. Szeretem a jelenlétét, akkor is velem van, ha úgy érzem, nem, pedig dehogynem! Hogy milyen levelezgetésről beszéltem az elején? Most én kérdezek: Van példaképed? Örülnél, ha felvetné, mutasd meg, amit eddig alkottál, te izzadva elküldenéd neki, miután tökéletesre csiszoltad, és két perc után azt válaszolná, hogy az nem az ő stílusa? Aztán te kedvesen elmondod, milyen lelkes vagy, és mennyire fontos neked a tanácsa, és, hogy a szakma már halott sztárjait tanulmányozod egyre többet, csak, hogy jobb és jobb lehessél, miközben bízol abban, hogy meglágyul lelkes szavaidra, fiatal önmagát juttatod eszébe és mégis csak jobban szemügyre veszi amit alkottál, de csalódnod kell. A nagy példakép ugyanis hűvösen ad egy tanácsot, akiért rajongsz, akit a világ végére is követnél, akivel a közös képedet poszternek akarod használni, és azt mondja, "Én abban látnám nálad a továbblépést, ha az angolszász álomvilágból kilépve meg tudnál írni ezt-azt abból, ami körülötted történik...". Most már érted, hogy miért akartam, hogy meghallgass, és miért voltam olyan letört. A levelezés késő délután történt. Zavartan, könnyes szemmel álltam föl a géptől. Rájöttem, hogy még Déli is magamra hagyott. Csalódottan sétáltam le az emeletről, kezemben szorongatva példaképem legújabb könyvét, melyben viszonylag friss aláírás is díszelgett, és leültem, hogy őt olvassam. Nem akartam a családomnak mutatni, mennyire le voltam törve, mert nem akartam, hogy megtudják, a lányuk milyen mocskot ír. Mosolyogtam, de keveset beszéltem, bár szerencsére ez senkinek sem tűnt fel. Olvasás közben nagyon mérges voltam rá. Vacsoránál magamhoz vettem a kólát, és számítva rá, hogy éjjel úgy is forgolódni fogok, pár gyors kortyot ittam belőle, ami jól esett. Furcsa mód vidámabb lettem tőle, a családi légkörtől pedig egyre jobban éreztem már magam, de sajnos ez csak ideiglenes volt. Mikor a zuhany alá álltam újra eltöltött a merengés. Haragudni nem tudtam, még mindig szerettem, és ha találkoztam volna vele este, ismét az a hatalmas rajongás és eksztázis kerített volna hatalmába. Azon kezdtem törni a fejem, hogy fel fogok állni, és abból fogok erőt meríteni amit mondott. Hiszen, tanácsot kértem, és adott is. Kiszálltam a kádból, magamra húztam a fürdőköpenyem, majd a vacsora óta rágott rágóba belefújtam, az pedig eldurrant...